Folyami fogatlanok

Balinozás pergetés

Aki viszonylag sokat mozog víz közelében és átélt már igazi balinokra jellemző bandázást, az tudja milyen ramazurit tudnak csapni a villámgyors fogatlanok. Legszebb példája ennek amikor teljesen felszínen táplálkoznak és hatalmas toló-hullámokkal, locsogásokkal hívják fel magukra a figyelmet. Ilyenkor jelenlétük nyilvánvalósága mindig ad egy kis plusz késztetést horgászatukra. Ha elég türelmes az ember és valamelyest a vizet is olvasni tudja, majdnem biztos a siker, legalább néhány erős odavágás erejéig…

Legyen szó nyílt terepről, kövek fölött átbukó vízoszloptól vagy bedőlt fás akadó környékéről, jól foghatóak ha étvágyuknál vannak. Teljesen tiszta, akadó mentes terepen nagyon élvezetes horgászatuk a szokott módszerekkel, akár a balinólom vagy más rájuk kitalált gyors tempójú csalival. A fokozott tempóban történő bevontatás amikor párosul a vehemens rávágással, az csaknem minden igazi horgászban megmozgat valamit. Ilyenkor sokszor bevágni sincs időnk és nem is igazán kell… Nagy előnye ezeknek a csaliknak, hogy nagy távolságokat el tudunk érni velük, így a meghorgászott terület mérete egészen nagy lehet. Számomra egyetlen hátulütője van a dolognak és ez maga a monotonitás. Rengeteg dobás és őrült tempójú zsinórcsévélés. Tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy talán ilyenkor kap legnagyobb szerepet célhalunk kíváncsisága. Megnézi a csalit és szívesen kel vele versenyre, hogy megmutassa a pecás társadalomnak, ki is diktálja hazánkban a tempót igazán a vizekben. Biztosan merem állítani, hogy nem tudunk olyan gyorsak lenni, hogy egy megtermett balin lassú legyen… Amikor megadatik az a szerencse, hogy végig tudjuk nézni az eseményeket, hihetetlen dolgokat láthatunk. Gondolok itt a csalit a farkukkal csapdosó felhergelt vadakra vagy az épp támadni készülő, hoppon maradt halakra akik elől a semmiből előtűnő társa kapja el a szúrós falatot. Ami viszont számomra érthetetlen az az, amikor a két hármas horoggal ellátott csalit úgy üti meg, hogy a bot majd kiesik a kézből de nem akad a bevágás. Talán ez is az irdatlan tempóval magyarázható?

Fás illetve bokros közegben vadászni rájuk is nagyon élvezetes, bár ilyenkor sokszor domolykó akad a horog végén. Finom és pontos dobásokkal akár tenyérnyi helyen lehetünk eredményesek. Ilyen esetekkor fordul elő, hogy már a vízbe érkező csalira odaüt. Jómagam ilyenkor kis méretű csalikat használok főleg, kihasználva azt a nem elhanyagolható tényt, hogy imádják szedegetni a víztetőre hullott rovarokat. Itt már azonban nagyon fontos a rutin ami a pontos dobásokat illeti. Ha csak pár centit is tévedünk, nagy sanszunk van rá, hogy azt a helyet pihentetni kell egy darabig. És az még csak a jobbik eset, mert akár a sok élményt adó féltett csalink is bánhatja a dolgot. Ami viszont hasonlóan fontos itt, az a fék megfelelő beállítása. Kellő erőt kell képviseltetnünk orsónkkal arra az esetre ha termetesebb halunk a bokor felé ugrana, de elég puhának is kell lennie, hogy a viszonylag puha szájba maradjon a kis méretű, vékony húsú horgunk. Egyik jó alternatíva lehet itt szerintem ha pici hármas horgainkat nagyobb( általában szakáll nélküli) speciális wobbleres horgokra cseréljük. Igaz csak egy ág tart, ha akad és azon sincs szakáll, de a horogöböl nagyobb és a beültethető mélység is megnő. A legtöbb ilyen „kampó” úgy van kialakítva, hogy normális akadás esetén nincs hiánya a róluk szándékosan lemaradt szakállnak. Ez egyébként a horogszabadítást is könnyebbé teszi, ami főleg akkor nyer nagy jelentőséget, amikor a saját bőrünk alól kell kivenni… Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki már átélt hasonló szituációt. Fárasztáskor pedig csak arra kell fokozottan figyelni, hogy a zsinór mindig maradjon feszes. Nekem ezzel nem szokott gondom lenni, szeretem a megakasztott halat rövid pórázon tartani!

Talán a legkedvesebb helyek, ahol rájuk vadászom mégis a nagy kövekkel borított terepek, itt a víz is kicsit gyorsabb és persze oxigéndúsabb is, mint a sima részeken. Avatatlanabb kezekkel nagy csalittemetők ezek a részek is, viszont ha az ember türelmesen megkeresi a megfelelő csalikat és ebben az esetben is a talpalatnyi helyeket, nagyon eredményes lehet a nap végére. Érdemes nyugodtan üldögélni és megvárni az első rablásokat (ami egyébként nem is egyszerű a sokszor brutálisan pezsgő vízben). Ha már pár nagyobb akadály környékén volt mozgás, bizakodva foghatunk bele vallatásukba. Adott vízállásoknál ugyanazok a haltartó helyek újra és újra beválnak, ez gondolom senki számára sem titok… Ha egy nagyobb szikladarab mögül sikerül kicsalogatni egy ragadozót, arra a helyre előbb vagy utóbb megérkezik valamelyik társa is. Hihetetlen élményt tud nyújtani amikor úgy tudjuk csalinkat a kő fölé húzni, hogy az ott álló ragadozó látóterébe olyan provokatívan ér be ami egyből heves támadást vált ki belőle. A nagy sodrásban már a kilós őnök fárasztása is jó élmény lehet. Számomra az is nagyon tetszetős, amikor egy darabosabb példány fölnéz a csalira, de nem üti le. Hihetetlen izgalommal dobom ilyenkor a következőt, bár néha pont e miatt nem sikerül egyből újra a pontos dobás, vezetés… Ellenben ilyen alkalmakkor is irdatlan erővel törnek halaink a csalira, gondolom nagy szerepe van ebben, a hirtelen felbukkanó táplálék lehetőségének a megszerzése, a felgyorsult szakaszokon.

Minél többet próbálkozunk és tapasztalunk, annál eredményesebbek lehetünk. Remélem, hogy minél több sporttársamnak okoznak hasonló élmények felejthetetlen pillanatokat. Ennél már csak abban bízom jobban, hogy sokunkban ott rejlik a tisztelet ezek felé a halak felé és maradnak még vizeinkben szép számmal az utókornak is!